Random rövid történetek

Úgy döntöttem, hogy végleg abbahagyom az összejövetelek látogatását. Arra jutottam, hogy én tényleg mindent beleadtam. Mindent megtettem, amit csak tudtam, hogy megszabaduljak a bűntudattól és a depressziótól, de semmi nem segített – csak az, hogy nem jártam többé az összejövetelekre. Arra gondoltam, hogy Jehova bizonyára inkább azt szeretné, hogy életben maradjak, mint hogy öngyilkos legyek, ezért az összejövetelek nélküli életet választottam.

Azonnal felszabadultam. Nem volt több bűntudat, nem volt több depresszió (azóta sem volt, még egyetlen napig sem), és nem volt többé az a nyomás, hogy megfeleljek valamiféle elérhetetlen mércének. Csak szabadság.

___________________________________________________________

Körülbelül két éve fejeztem be a fokozatos kivonulást. Nehéz időszak volt, sokat küzdöttem, végül pedig találtam egy terapeutát, aki kifejezetten vallási traumákkal foglalkozik. Keményen dolgoztam magamon, és tudjátok mit? Ma döbbentem rá, hogy tényleg, igazán boldog vagyok.

___________________________________________________________

A nagymamám egyszer azt mondta, amikor közöltem vele, hogy már nem hiszek Jehova Tanúi tanításaiban, hogy reméli, még a nagy nyomorúság előtt meghalok, mert akkor még eljuthatok a paradicsomba. Ettől legszívesebben elhánytam volna magam.

___________________________________________________________

Kérem, fogadjátok el a bocsánatkérésemet azért, mert vénként szolgáltam és részt vettem bírói bizottságokban. Szeretnék bocsánatot kérni mindazoktól, akiket egy bírói bizottságban szörnyű bánásmódnak vetettek alá.

Azokban az években, amikor mentálisan rabszolgasorban éltem és vénként szolgáltam, részt vettem olyan bírói bizottságokban, amelyekben kiszolgáltatott embereket személyes perverziók és megalázó bánásmód miatt tovább terheltek.

Sok vén (elnyomott ember) egyszerűen nem tudott mit kezdeni azzal, hogy a feltételezett bűnösök vallomásainak részletei felkeltették az érdeklődésüket. Emiatt további személyes és intim részletekre kérdeztek rá, amelyek bármelyik ember számára rendkívül kellemetlenek lettek volna. Még én is kellemetlenül éreztem magam bizonyos esetekben.

Ebben a tekintetben a Szervezetnek is felelőssége van a Pásztorkönyvben lefektetett irányelvek miatt. Ezek az utasítások lehetővé tették ezt a helyzetet azzal, hogy arra ösztönözték a vének testületét, hogy minél több részletet tudjanak meg egy bűn súlyosságáról: meddig jutott el a dolog, történt-e érintés bizonyos testrészeken, és így tovább. A Watchtower Society szerint ez segített eldönteni, hogy az eset porneia volt-e, és szinte az esetek 99 százalékában végül annak minősítettük.

Vénként azt az utasítást kaptuk, hogy a lehető legtöbb részletet derítsük ki: például hányszor történt meg, hogy megállapíthassuk, kialakult-e valamiféle visszatérő minta az illető életében, illetve hogy valóban megbánta-e és tanúsított-e megbánást. Most, ennyi idő távlatából tudom, hogy abban a szerepben, amelyet betöltöttem, rengeteg fájdalmat és szenvedést okoztam.

Éppen ezért őszintén bocsánatot szeretnék kérni mindenkitől, akit elítéltem, amikor mi, vének testületileg arra jutottunk, hogy az illető nem tanúsít megbánást vagy lázadó magatartást tanúsít. Most már felismerem, hogy valójában nem segítettünk nektek abban, hogy közelebb kerüljetek Istenhez vagy helyreállítsátok a Jehovával való kapcsolatotokat. Ehelyett leromboltuk a világotokat. Megaláztunk benneteket, és ezzel a méltóságotokat is elvettük.

Elvettük tőletek mindazt, amit értékesnek tartottatok: a családotokat, a barátaitokat, a támogató közösségeteket. Őszintén sajnálom, hogy nyolc éven keresztül én is ennek a része voltam.

Sokszor próbáltam segíteni azzal, hogy egy bírói bizottságban megértőbb és ésszerűbb hozzáállást tanúsítottam. Néha ez valóban az állítólagos bűnös javára vált, és sikerült elkerülnie a kiközösítést. Máskor nem tudtam meggyőzni a többséget, ezért kénytelen voltam elfogadni és kialakítani a közös álláspontot.

Voltak olyan alkalmak, amikor egy bírói bizottság előtt vagy után képtelen voltam aludni. Az érzelmi megterhelés elviselhetetlen volt. Mélyen legbelül féltem attól, hogy milyen szörnyű következmények várhatnak arra az emberre, akit ilyen helyzetbe hoztunk. Olyan is előfordult, hogy egyszerűen végigrohantunk az eljáráson, és már szinte rutinszerű feladatként kezeltük, anélkül hogy alaposan átgondoltuk, imádkoztunk vagy felkészültünk volna. Néha csak azért hoztunk döntést, hogy essünk túl rajta, és végre elmehessünk.

Őszintén bocsánatot kérek azért, hogy én is részese voltam ennek az igazságtalanságnak.

A bírói bizottságok jelentették számomra a vénként kapott „kiváltság” legnehezebb részét. Óriási megkönnyebbülés számomra, hogy többé nem vagyok ennek az egésznek a része.

___________________________________________________________

Szóval elmentem a vénekhez. Elmondtam nekik, hogy beszélnem kell velük a spiritizmusomról és a szexuális erkölcstelenségemről. Nem kellett sokat várnom. Nem volt időpont-egyeztetés, nem volt olyan, hogy „ha holnap alkalmas”. Egyszerűen félreállítottak a gyülekezettől, és addig nem engedtek elmozdulni, amíg mindenki el nem ment. Ezután bekísértek a könyvtárba, és kihallgattak.

Ez volt számomra az ébredés pillanata. Ekkor dörzsöltem ki a reggeli álmosságot a szememből, és ekkor foszlott szét minden reményem arra, hogy valaha visszatérjek ahhoz a békés, álomszerű önelégültséghez, amelyben korábban éltem.

Tudni akarták, hány szexuális partnerem volt. Tudni akarták, hányszor tettem meg, amit tettem. Hogyan történt? Élveztem? Megtenném újra? Akarom, hogy HIV-fertőzött vagy AIDS-es legyek? Minden kérdés a szexről szólt. Olyan részletekre voltak kíváncsiak, amelyekről az emberről talán még egy pornómagazin is csak egy interjúban kérdezné.

Egyetlen kérdést sem tettek fel arról, hogy megtanultam varázsigéket mondani, szellemeket megidézni és kapcsolatba lépni velük. Egyetlen szó sem esett arról, hogy „hamis isteneket imádtam”… és arról sem, hogy „démonokkal kerültem kapcsolatba és szórakoztam velük”, amiről az anyám még előző nap órákon keresztül faggatott.

Őket kizárólag a szex érdekelte. Egyáltalán nem érdekelte őket, hogyan éreztem magam, mi késztetett arra, hogy elhagyjam a gyülekezetet, vagy mi zajlott bennem… csak az számított, mi van a nadrágomban.

Számomra ez volt az a pillanat. Amikor kiküldtek, hogy egymás között megtanácskozzák, milyen büntetést szabjanak ki rám, egyszerűen elmentem. Soha többé nem mentem vissza.

___________________________________________________________

Amikor betöltöttem a 16. életévemet, munkába álltam, és rögtön elöntött a bűntudat, amiért rájöttem, hogy némelyik munkatársam kifejezetten szimpatikus nekem. Hamar rájöttem, hogy egyáltalán nem azok a szörnyetegek, akiknek korábban elképzeltem őket, és sokuknak az erkölcsi értékrendje is hasonló volt az enyémhez. Nem sokkal később a munkahelyemen kívül is elkezdtem emberekkel találkozni, húszéves koromban pedig még egy lánnyal is randizni kezdtem. Azt mondták, hogy szakítsak vele, különben „megjelölnek”. Én ezt megtagadtam. Az adott körülmények között, és mivel nagyon erős érzelmeket tápláltam iránta, úgy döntöttem, megkérem a kezét. Igent mondott, és összeházasodtunk. Még három hónapig jártam az összejövetelekre, de senki nem beszélt velem, annak ellenére, hogy nem voltam kiközösítve. Végül feladtam, és abbahagytam az összejövetelek látogatását. A feleségem azóta is a legnagyobb támaszom, a családja pedig úgy fogadott el, mintha mindig is közéjük tartoztam volna. A saját szüleimmel és testvéreimmel nincs kapcsolatom, és ez komoly nehézséget jelentett. Ha azonban bárki hasonló helyzeten megy keresztül, szeretném, ha tudná: végül minden rendben lesz. Isten bizonyára nem fordított hátat neked. Tudom, hogy egy szerető Isten soha nem fordítana hátat annak, aki szolgálni szeretné őt, függetlenül attól, milyen úton vagy milyen keretek között választja ezt.

___________________________________________________________

Én már a ’70-es években azt mondtam, hogy ha valaha megváltoztatják az 1914-ről szóló tanítást, én kilépek. Az 1995-ös, „nemzedékről” szóló változtatással pontosan ezt tették. Nekem még az ENSZ-szel kötött megállapodás kellett ahhoz, hogy ténylegesen kilépjek, de a mai napig emlékszem arra a napra, amikor megkaptam az 1995-ös Őrtoronyt, és elolvastam a nemzedékről szóló változtatást. Annyira felidegesített, hogy azt sem tudtam, hol áll a fejem. Szitkozódtam és teljesen kiborultam – hát, rohadt dühös voltam.

Az a hatás, amit felettünk gyakoroltak, és amit mások felett még mindig gyakorolnak, úgy tűnik, sok esetben felülírja a logikát. A legtöbb Tanú annyira kognitív disszonanciában él, hogy sikeresen különválasztotta a saját életét és nézeteit a szervezet hivatalos álláspontjától. Épp a minap mondta nekem egyikük: „Ha valamelyik tanítással nem értek egyet, egyszerűen elutasítom. Senki nem fogja megmondani nekem, hogy miben higgyek.” Közben pedig továbbra is teljesen bele van ágyazódva a JW-ideológiába, és azt hiszi magáról, hogy szabad szellem.

Van egy fiam, aki legalább kisegítőszolga – (már nem is hajlandó szóba állni velünk) –, és rohadt jól tudja az összes ilyen nevetséges változtatást, mégis őket választja helyettünk.

A JW-gondolkodásmódot nagyon nehéz áttörni.

___________________________________________________________

Tudod, sok éven át egyáltalán nem írtam egyik ex-Tanú fórumra sem, mert hát az élet megy tovább, és eljön az a pont, amikor egyszerűen tovább kell lépned, és megpróbálod magad mögött hagyni a múltat. Sok éven át ez így is volt. Persze nekem is voltak jobb és rosszabb időszakaim, de nem éreztem szükségét annak, hogy folyamatosan, megállás nélkül az összes problémáról beszéljek. Addigra, nagyjából 10–12 évvel azután, hogy elhagytam Jehova Tanúit, már rengeteg megküzdési stratégiát kialakítottam.

Most viszont már majdnem 20 éve eljöttem, és még mindig ki vagyok közösítve – bár ezt a megnevezést nem szeretem, és nem is tartom magamra nézve elfogadhatónak –, és az utóbbi időben egyre több ilyen probléma kezdi ismét felütni a fejét. Talán vannak még lezáratlan dolgok, vagy egyszerűen csak olyan rossz emlékek, amelyekről azt kívánom, bárcsak végleg eltűnnének, de ezek a dolgok továbbra is ott vannak, csendben fortyogva a háttérben. Az elmúlt egy-két hónapban pedig ismét felszínre kerültek. Hmmm.

Azt hiszem, ez összefügg azzal a veszteségérzettel és érzelmi traumával, amit gyerekként éltem át, amikor a gyülekezetben nőttem fel, majd később azzal, amikor kiközösítettek, és elveszítettem az egész családomat. Tudom, hogy itt sokan át tudjátok érezni ezt, és együtt érzek mindannyiótokkal. (Higgyétek el, az idő múlásával tényleg könnyebb és jobb lesz, de ez vajmi kevés vigaszt jelent azoknak, akik éppen most vannak az érzelmi összeomlás kellős közepén. Higgyétek el, én is átmentem ezen, és borzalmas volt.)

Azt hiszem, most egy kicsit magányosnak érzem magam, ahogy közeledek a középkorhoz – 48 éves vagyok. A család elvesztésének érzése még mindig nagyon erős – ez soha nem múlik el teljesen. Olyan, mintha óriási árulás lett volna mindazok részéről, akikbe egykor a szeretetemet és a bizalmamat helyeztem. Talán ezért sem alakítottam ki azóta sem új kapcsolatot senkivel. Már nagyon sok éve egyedülálló vagyok, pedig nagyon szeretnék találni valakit, aki megérti ezt az egész helyzetet. Ugyanakkor félek attól, hogy egy ilyen társ is elhagy majd, ahogy a családom többi tagja tette. Tudod, ez bizalmi probléma. Hatalmas érzelmi kockázat.

___________________________________________________________