Egy kiközösített gyermek édesanyja

Azt hiszem, most valamiféle „lelkiismereti válságon” megyek keresztül. 24 éve vagyok Tanú, és öt gyereket neveltem fel úgy, hogy azt tanítottam nekik: ez „az igazság”.

Akkor kezdtem úgy érezni, hogy valami nincs rendben, amikor a két legidősebb fiam tinédzser lett, és „rossz társaságnak” számítottak, ezért a többi gyereket nem ösztönözték arra, hogy időt töltsenek velük. Ez valójában még inkább abba az irányba lökte őket, amelyről azt kellett volna gondolnunk, hogy helytelen. „Világi barátok” vagy egyáltalán semmilyen barát – gyakorlatilag ez volt a két lehetőségük. Amikor elköltöztek otthonról, azt várták tőlünk, hogy nagyon csalódottak legyünk amiatt, hogy nem választották Jehova Tanúi életét. Én azonban szerettem a fiaimat, és úgy éreztem, hogy jó emberek, még akkor is, ha nem döntöttek úgy, hogy Jehova Tanúi lesznek. Annak ellenére, hogy így éreztem, mások és a férjem meggyőztek arról, hogy korlátoznom kell a velük való kapcsolattartást, és azt is, hogy az otthon maradt három testvérük mennyit érintkezzen velük. Úgy éreztem, hogy helyteleníthetek bizonyos döntéseket, amelyeket az életükben hoztak – például azt, hogy együtt éltek a barátnőikkel –, és mégis része maradhatok az életüknek. Mindketten végül feleségül vették ezeket a lányokat. Ez éveken keresztül így ment.

Amikor a 15 éves lányom teherbe esett – egy másik Tanú család fiától –, teljesen összetörtünk. (Ő meg volt keresztelkedve.) A vének úgy ítélték meg, hogy megbánta, amit tett, ezért nem közösítették ki, hanem nyilvánosan megfeddték. (Ez mégis mi??) Két héttel később a nagyobbik lányom bűntudatot érzett, és elmondta nekünk, hogy lefeküdt a „világi” barátjával. (Azt sem tudtuk, hogy van barátja.) Jó „Tanú-szülőkként” azt tanácsoltuk neki, hogy vallja be a dolgot a véneknek. Szakított a barátjával, ami nagyon nehéz volt számára, mert úgy érezte, hogy szerelmes belé, de azt akarta tenni, amit helyesnek gondolt. Ezután találkozott a vénekkel, és „ők” úgy döntöttek, hogy belelátnak a szívébe, és nem volt igazán megbánó, ezért kiközösítették. Olyan hosszú ideig volt depressziós, hogy attól féltem, kárt tesz magában. Elveszítette az összes régi barátját, és mardosta a bűntudat!! Még mindig velünk élt, ezért a vele való kapcsolatunk nem változott.

Eljárt minden összejövetelre, és mindent megtett, amit megígért. Mivel amikor utánanéztünk a dolgoknak, semmit sem találtunk a Szentírásban, ami meghatározta volna, hogy mennyi időnek kell eltelnie a visszafogadás előtt, arra biztattuk, hogy néhány hónapon belül írjon levelet. Úgy gondoltuk, hogy ha már eleve megbánta, amit tett, akkor miért tenné őt még megbánóbbá az idő múlása???? Amikor megírta az első levelét, az egyik vén kinevette, és azt mondta neki, hogy ez még túl korai!! Neki viszont örökkévalóságnak tűnt az eltelt idő, és minden egyes napot bejelölt a naptárban, amióta kiközösítették. Teljesen összetört!! Mi továbbra is arra biztattuk, hogy tegye azt, amit elvárnak tőle, és néhány hónap múlva írjon újabb levelet. Újra és újra elutasították.

Az egyik megbeszélésen azt mondták neki, hogy mindent megtesz, amit kellene, de szerényebben kellene öltözködnie!!!!! Elvittük ruhákat vásárolni, és megpróbáltunk olyan darabokat választani, amelyek talán NEKIK is megfelelnek – ez rengeteg pénzbe került!! Eközben a fiatalabb lányom egyre nagyobb lett. Annyira büszke voltam rá, amikor 15 évesen, terhesen és hajadonként besétált a Királyság-terembe, miközben az emberek csak csóválták a fejüket (micsoda szégyen!!!). Ja, és a fiú, aki a baba apja volt, nem volt megkeresztelve, így rá nézve nem volt semmilyen büntetés. (Egy másik gyülekezetből származott.)

Körülbelül egy év elteltével a vének végül beadták a derekukat, és visszafogadták a nagyobbik lányomat. Mire ez megtörtént, már 18 éves volt. Azóta három év telt el, és azóta még sok minden történt, de ezek az események indítottak el bennem valamit: tényleg Jehova szervezete lenne ez?

A lányaim most 20 és 22 évesek. A fiatalabbik lányom férjnél van – nem a gyermeke apjához ment hozzá. A férje nincs megkeresztelve, de körülbelül három éve tanulmányozik, még az esküvőjük előtt elkezdte. Mi erőltettük, hogy házasodjanak össze, annak ellenére, hogy alig ismertük a fiút, mert nem akartuk, hogy a lányom paráznaságot kövessen el, és emiatt kiközösítsék!! Körülbelül egy évvel a házasságuk után derült ki számunkra, hogy a férje lelkileg bántalmazó és kontrolláló. Úgy érezzük, ebben nekünk is felelősségünk van, mert lehet, hogy nem ment volna hozzá, ha nem erőltetjük a házasságot. Ha most elválik tőle, a szervezet szerint nem lesz „szabad arra, hogy újraházasodjon”.

A nagyobbik lányom a barátjával él együtt, de nem közösítették ki, és már nem jár az összejövetelekre. Én pedig eldöntöttem, hogy ha meg is teszik, nem fogom megváltoztatni a vele való kapcsolatomat. Nem hiszem, hogy Isten ezt várná tőlem. Rendszeresen beszélek mindegyik gyermekemmel, és nagyon szorosan része vagyok az életüknek. SZERETEM ŐKET, ÉS BÜSZKE VAGYOK RÁJUK!! Még akkor is, ha hibáznak (én is hibázom!). Egyikük sem él kicsapongó életet, mindannyian hűségesek és odaadóak a párjukhoz.

Nem beszélhetek senkivel a kétségeimről, de a férjem tudja, mit érzek. Nagyon szeret, és akkor is tiszteletben fogja tartani az érzéseimet, ha nem ért velük teljesen egyet. Ő is lát bizonyos dolgokat, amelyekről úgy érzi, hogy nincsenek teljesen rendben. De még nem tart ott, ahol én. Én továbbra is járok az összejövetelekre, de képmutatásnak érezném, ha kimennék a szolgálatba. Legalább négy hónapja nem mentem. Tudom, hogy a vének és a Királyság-teremben mások is aggódni kezdenek miattam, és próbálnak nyomást gyakorolni rám, hogy menjek újra a szolgálatba. Tudom, hogy előbb-utóbb számíthatok egy pásztori látogatásra. Nem tudom, mit fogok mondani nekik.

El akarom mondani a gyerekeimnek, hogy sajnálom. Azt hittem, helyesen cselekszem. Sajnálom, hogy nem lehettek olyan barátaik, amilyeneket szerettek volna, hogy nem sportolhattak, és nem járhattak el az iskolai táncokra. Sajnálom, hogy éveken át nekik is elégtelennek és bűnösnek kellett érezniük magukat, ahogy nekem is – én soha nem éreztem úgy, hogy valóban „elég jó Tanú” lennék. Sajnálom, hogy azt éreztettem velük, hogy csalódást okoztak nekünk. De úgy érzem, önmagában az, hogy azt mondom, „sajnálom”, nem tűnik elégnek!! Nagyon szeretem őket, és mindig igyekeztem jó anya lenni. Csodálatos emberek, és büszke vagyok rá, hogy az anyjuk lehetek!!

Nos, most először mondtam ki teljesen, őszintén ezeket a dolgokat. Jó érzés! Rengeteg minden van még, amit el szeretnék mondani.