Kiközösített feleség
Most olvastam néhány cikkedet, különösen a kiközösítésről szólót, és késztetést éreztem rá, hogy írjak neked.
Ha nem túl nagy merészség, szeretném megosztani veled a történetemet. Egy nagy, kiterjedt Tanú-családba születtem: nagybácsik, nagynénik, nagyszülők, unokatestvérek – mondhatni mi voltunk a „mintacsalád”. Apa az elnöklőfelvigyázó, anya pedig általános úttörő volt. Én pedig mentem velük, miért is ne tettem volna? Ott volt az összes barátom, és eszembe sem jutott volna megkérdőjelezni az egészet. 19 éves koromban megismertem a későbbi férjemet. Fiatal voltam, és elképesztően naiv. Amíg együtt jártunk, először megütött. Elmondtam a szüleimnek, és azt tanácsolták, hogy szakítsak vele, amit körülbelül egy hétre meg is tettem. Aztán sírva könyörgött, hogy fogadjam vissza. Én pedig megtettem, mert bűntudatot éreztem amiatt, hogy sírásra késztettem. Remek gondolkodás, mi?
Közvetlenül a 21. születésnapom után hozzámentem. Már az esküvőm napján tudtam, hogy nem kellett volna hozzámennem, tudtam, hogy meg kellett volna állítanom az egészet, de nem akartam konfliktust okozni a tökéletes kis életünkben. Így hát végigcsináltam. Tudtam, hogy apám nem akarta, hogy hozzámenjek, de nem mondott semmit.
A bántalmazás körülbelül hat héttel azután kezdődött, hogy hazajöttünk a nászútról. Fizikailag még csak két alkalommal bántott, de a lelki bántalmazás rendkívül súlyos volt. A házaséletemet általános úttörőként kezdtem, életvidám és társaságkedvelő voltam, kívülről pedig tökéletes párnak tűntünk. A zárt ajtók mögött azonban folyamatosan leértékelt, és azt éreztette velem, hogy semmit sem érek. Sokáig próbáltam erősnek mutatkozni – hiszen amíg minden jól néz ki kívülről, addig minden rendben van, nem igaz? Amíg mosollyal az arcodon megjelensz az összejövetelen, addig minden rendben kell legyen, ugye? Három év elteltével már olyan ember lettem, akire rá sem ismertem: egykori önmagam árnyéka, aki a pánikrohamok miatt már a házból sem tudott kimenni. Amikor rávettem magam, hogy elmenjek az összejövetelekre, a hátsó padsorban ültem, hogy elkerüljem a kíváncsi tekinteteket. A vallást is felhasználta a saját kiforgatott játszmájában. Hirtelen ő lett a megbízható, szerető férj, aki segít a feleségének. Azt kezdte mondogatni, hogy mentális problémáim vannak. Én azonban soha nem engedtem meg magamnak, hogy elhiggyem neki. Amikor már odáig jutottam, hogy az ágyból sem tudtam felkelni, a szüleimnél elszakadt a cérna, és felhívták a véneket. Próbáltak semlegesek maradni, de már nem bírták tovább nézni, ahogy egyre rosszabb állapotba kerülök. A vének azt mondták, hogy van bibliai alapom arra, hogy elhagyjam a férjemet, de soha többé nem házasodhatok újra. Érthető módon ez csak tovább súlyosbította a depressziómat. Hirtelen úgy éreztem, hogy az egész jövőmet elvették tőlem. Két lehetőségem maradt: együtt maradok ezzel az emberrel, vagy életem hátralévő részét egyedül töltöm – gyerekek, társ és szeretett személy nélkül. Az összejöveteleken az emberek elkezdtek kerülni, mert kellemetlen volt számukra végignézni, ahogy ez a szörnyű helyzet mindenki szeme előtt zajlik. Hiszen mindent mindenkinek a szeme láttára kell lejátszani, mintha egy akváriumban élnénk. Ők pedig csak hátraléptek, és végignézték, ahogy egy életvidám, boldog, társaságkedvelő fiatal lányból az egykori önmaga árnyéka lesz.
Egy különösen kemény bántalmazással teli nap után egyszer egyszerűen összeomlottam, és elszöktem. Elkötöttem a kocsiját, elbúcsúztam a drága kutyámtól, az otthonomtól, mindentől, amit ismertem, és elmenekültem. Olyan helyre mentem, ahol azt reméltem, hogy nem talál rám. Ki kellett lépnem az általa játszott játszmából. Rettenetesen féltem tőle. Csakhogy az egyetlen emberek, akiket ismertem, más Tanúk voltak. Ezért egy másik városban élő testvérnőkhöz mentem, és elmondtam nekik, hogy problémáim vannak. Viszont ha náluk akartam maradni, járnom kellett az összejövetelekre – különben nem láttak volna szívesen. És persze az ottani vének is érdeklődni kezdtek irántam, rögtön felkerültem a radarjukra!
Nem vagyok büszke arra, amit tettem, de végül megcsaltam a férjemet. Ha lett volna bármilyen más lehetőségem, hidd el, azt választottam volna. De meg kellett szakítanom vele a kapcsolatot, különben előbb-utóbb ismét visszahúzott volna a saját lelki játszmáival, és nem tudom, meddig bírtam volna még. Létrehoztak egy bírói bizottságot, és engem, egy mindössze 24 éves fiatal lányt arra kényszerítettek, hogy három idegen férfi előtt részletesen elmondjam, pontosan mit tettem ezzel a másik férfival. Soha életemben nem éreztem magam ennyire kiszolgáltatottnak és megalázottnak. Ekkor túladagoltam magam. Csak nagyon kis mennyiséget vettem be, kizárólag azért, hogy segítségért kiáltsak. Azt akartam, hogy az emberek végre lássák, mennyire kétségbeesett vagyok. Amikor tehát a vének megtudták, mit tettem, elnézőek voltak velem – legalábbis én akkor ezt gondoltam.
Abbahagytam az összejövetelek látogatását, tanácsadásra kezdtem járni, hogy feldolgozzam az évekig tartó bántalmazás súlyos következményeit, és megpróbáltam újra felépíteni az életemet az új városban, a saját lakásomban, teljesen a nulláról. Közben továbbra is tartottam a kapcsolatot a családommal. Hat hónappal később telefonáltak a vének, és arra kértek, hogy vegyek részt egy bírói megbeszélésen. Ekkor még nagyon törékeny állapotban voltam, és rettegtem attól, hogy el kell mennem. A stressz miatt rengeteget fogytam, és meg is jegyezték, hogy milyen rosszul nézek ki. Közel két órán át ültem velük, patakzó könnyek között, miközben próbáltak meggyőzni arról, hogy térjek vissza az összejövetelekre. És itt követtem el a hibát: elmondtam nekik, hogy vannak dolgok, amelyeket már nem tudok elhinni, hogy kiábrándultam. Azt is elmondtam, hogy sajnálom, amit tettem, de még mindig pánikrohamom van, amikor bemegyek egy Királyság-terembe, ezért nem tudom azzal bizonyítani a megbánásomat, hogy eljárok az összejövetelekre. ŐSZINTE VOLTAM. És ez lett a vesztem. Egy héttel később felhívott az egyik vén, és közölte, hogy nem maradt más választásuk, mint kiközösíteni engem, mert hitehagyott vagyok, és nem vagyok megbánó. És ezzel vége is lett.
Két éven keresztül nem tartottam a kapcsolatot a családommal. Ez idő alatt egyedül mentem végig a váláson, egyedül estem át egy műtéten, és annyi fájdalmon mentem keresztül egyedül. Mégis, ez alatt az idő alatt hihetetlenül megerősödtem. Két év tanácsadás, a való világban való élet, az egyetem elkezdése és az, hogy végre a saját lábamon álltam, újra visszaadta az önmagamba vetett hitemet. És a volt férjem? Nos, elköltözött egy másik országba, mert otthon már kezdtek rájönni, milyen ember valójában, így új életet kezdhetett, és megkapta azt a csodálatos lehetőséget is, hogy általános úttörő legyen. A jó hírnevét pedig sikerült megőriznie. Nem vagyok emiatt keserű, és nem haragszom. Nem engedem meg magamnak, hogy többé energiát pazaroljak a helyzetem miatti haragra. De továbbra sem értem, hogyan képes ez a szervezet továbbra is így működni.
Amíg ki voltam közösítve, az unokatestvérem abbahagyta az összejövetelek látogatását, és kapcsolatot kezdett egy férfival. Végül jelentették a dolgot a véneknek, és elmentek hozzá. Egyenesen megkérdezték tőle, hogy lefeküdt-e ezzel a férfival, ő pedig HAZUDOTT, és azt mondta, hogy nem, miközben pontosan tudta a saját tapasztalataimból, milyen következményekkel járna, ha bevallaná az igazat. Ráadásul az apja – aki vén – tanácsára is hazudott, mert nem akarta, hogy kiközösítsék. Ez ugyanaz a nagybátyám volt, aki két évvel korábban megszakította velem a kapcsolatot – hogy „tisztán tartsa” a gyülekezetet.
Ezután egy drogkereskedővel kezdett kapcsolatot, amiről az egész családunk tudott. Végül én is vele laktam, és amikor a család meglátogatta őt, nekem el kellett hagynom a házat – vagy csak nézhettem az üdvözlőkártyákat és ajándékokat, amelyeket ő kapott, miközben velem még mindig nem tartották a kapcsolatot valamiért, amit két évvel korábban tettem. Őt azért jutalmazták, mert hazudott, engem pedig azért büntettek, mert igazat mondtam. Nekem kellett megfizetnem az őszinteség árát. Ezt egyszerűen képtelen vagyok felfogni.
Nagyon hiányzott a családom, ezért úgy döntöttem, hogy belemegyek a játékba. Én így tekintettem erre: megvoltak a szabályok, már megégettem magam miattuk, most pedig nekem is meg kellett hajlítanom őket. Visszamentem az összejövetelekre. Az első nap volt életem legnehezebb napja: átmenni azokon az ajtókon, de megtettem a családomért. Azért, hogy láthassam őket. Ez volt az egyetlen ok. Közben bűntudatom volt amiatt, hogy feladtam a becsületességemet, mégis úgy éreztem, nem volt más választásom. Egy teljes évig jártam újra az összejövetelekre, mire visszafogadtak. Messze ez volt életem legnehezebb éve! A cikkedben szereplő történet tökéletesen összefoglalja, milyen volt ez. Rengeteg este kimentem az autóhoz, és zokogtam.
Ez három hónapja történt, és azóta nem voltam összejövetelen. Nem érzem jól magam attól, hogy ilyen módon kellett intéznem a dolgokat, de visszakaptam a családomat. Ugyanakkor nehéz nem éreznem némi frusztrációt velük kapcsolatban. Tudják, hogy ami velem történt, rendkívül igazságtalan volt, mégsem tudják megmagyarázni, miért viselkedtek így, azon kívül, hogy hűségesek Jehovához és a szervezetéhez. Azt sem tudják megmagyarázni, miért tartották továbbra is a kapcsolatot az unokatestvéremmel, velem viszont nem, azon kívül, hogy engem kiközösítettek, őt pedig nem. Tudom, hogy valahol mélyen ők is érzik, mennyire igazságtalan volt ez, de túlságosan belerögződtek már a saját gondolkodásmódjukba ahhoz, hogy ezt akár csak elismerjék. A kapcsolatunk azonban soha többé nem lesz ugyanolyan.
Úgy érzem, most már más ember vagyok, és rengeteget fejlődtem. Megismertem egy csodálatos férfit, aki megtanított újra bízni. De vannak dolgok, amelyeket egyszerűen nem tudok lerázni magamról. Már nagyon régóta nem imádkoztam, és ez elszomorít. Arra kérem a barátomat, hogy imádkozzon értem, mert szeretnék imádkozni, de egyszerűen képtelen vagyok rá. Valahol mélyen még mindig úgy érzem, hogy nem vagyok rá méltó. Szeretném tudni, mások hogyan tudnak továbblépni. Láttam már más írásokat is az interneten volt Tanúktól, de azok szinte mindig tele vannak keserűséggel és haraggal, és nem igazán tudok azonosulni azzal, amit mondanak.