Vénként távozni

Felébredni és lemondani a vénszolgálatról olyan volt, mintha az ember egész világát felforgatták volna, majd mindenki szeme láttára a földre borították volna. Ez valóban egzisztenciális válság. Egyetlen pillanat alatt eltűnik minden, amit addig ismertél és amiben valaha hittél.

Az én „felébredésem” akkor történt, amikor engem és egy másik vént megkértek, hogy folytassunk egy bírói bizottság előtti megbeszélést megelőző beszélgetést egy testvérrel a teremben. Ahogy ott ültem, és ránéztem erre a kedves emberre, akit több mint 15 éve ismertem, rádöbbentem, mennyire szeretetlenül bánunk vele. Minden ok nélkül további terhet és stresszt róttunk rá, miközben megpróbáltuk rávenni, hogy megfeleljen egy olyan követelményrendszernek, amelynek valójában lehetetlen volt megfelelni.

Ahogy aznap este hazafelé vezettem, nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy valami nagyon nincs rendben. Egy kis hang kiabált bennem, szinte ordította, hogy amit csinálunk, az nem helyes. Aznap este órákon át kutattam, és mire végeztem, már tudtam, hogy számomra ennyi volt. Rájöttem, hogy gyerekkorom óta egy hazugságot adtak el nekem igazságként. Borzasztóan rosszul éreztem magam belül. Most már tudtam, hogy az a hang, amelyik kiabált bennem, a lelkiismeretem volt, és azt jelezte, hogy a kiközösítés sérti az emberi jogokat. Az aznap esti kutatás során találkoztam a vallási trauma szindrómájával (RTS) is. Hirtelen rengeteg élettapasztalatom értelmet nyert. A dogmatikus és kontrolláló vallási csoportok, illetve hitrendszerek stresszt és traumát okoznak. Traumát okoznak azoknak is, akik bent maradnak, és azoknak is, akik felébrednek, majd végül kiközösítik őket emiatt.

Nagyon is valóságos félelmet és szorongást éreztem attól, hogy elveszítem a családomat és a barátaimat… az egész közösségemet. Tudtam, hogy azért, amit megtudtam, kerülni fognak. Azt tanítják nekünk, hogy ha a Vezetőtestületen kívül bárki mást követünk, eltávolítanak a gyülekezetből. Hitehagyottnak bélyegeznek, ami a halálnál is rosszabb sorsnak számít.

Miután lemondtam a véni szolgálatról, a barátaim megkerestek, mert segíteni akartak. Tudni akarták, miért hagytam abba a véni szolgálatot. Megpróbáltam nem beszélni róla, nem elmondani az igazságot arról, amin keresztülmentem, de végül néhányuknak megnyíltam. Sajnos ez hiba volt. Biztosítottak róla, hogy nem mondanak el semmit senkinek, és hogy mindaz, amiről beszéltünk, köztünk marad. Egy hónappal később felhívott az elnöklőfelvigyázó. Meg akarta beszélni, mikor jöhetne el hozzá egy másik vénnel együtt egy pásztori látogatásra. Ostobaság volt részemről, de beleegyeztem.

A feleségemmel ott ültünk, miközben a két vén először még barátságos, kötetlen beszélgetéssel indított. Aztán hirtelen nagyon hideggé vált a légkör. Elmondták, hogy hallották, amint a gyülekezetben testvérekkel olyan dolgokról beszélgetek, amelyeket hitehagyott nézeteknek tekintenek. Azt mondták, hogy vékony jégen járok, és ha folytatom, eltávolíthatnak a gyülekezetből. Azt is mondták, hogy gondoljak a feleségemre és a gyerekeimre. Ekkor már teljesen kavargott a fejemben minden. Folyamatosan azt kérdezgették, hogy mit gondolok, miközben addig egyetlen szót sem mondtam. Végül kibukott belőlem egy egész sor kétség: az, hogy kezdek arra gondolni, talán nincs is Isten – legalábbis nem úgy, ahogyan mi elképzeljük. Az olyan abszurd történetek, mint az özönvíz vagy Ádám és Éva. Az, hogy a kiközösítés sérti az emberi jogokat. Az, hogy bármit is teszünk Jehova Tanújaként, soha semmi nem elég jó.

A Gladiátor című filmből hoztam fel egy példát. Azt a jelenetet, amikor Russell Crowe, miután levágja a másik harcos fejét, bedobja a kardokat a tömeg közé, felemeli a kezét, és azt kiáltja: „NEM SZÓRAKOZTOK JÓL?”

Mert pontosan így éreztem, amikor egy olyan Istent szolgáltam, akinek a Jehova Tanúi vallásában rengeteg szabályának és követelményének kellett megfelelni. Egy olyan Istent, aki folyamatosan próbára tett minket, és akinek soha semmi nem volt igazán elég.

Ekkor már sírtam. Záporoztak belőlem a gondolatok és az érzések. Az tette az egészet még rosszabbá, ahogy az arcukra néztem. Úgy néztek rám, mintha leprás lennék. Hogyan süllyedhettem ennyire mélyre? Felálltak, megölelték a feleségemet és engem, majd olyan állapotban távoztak, amit csak letörtnek és összetörtnek lehet nevezni. Miután elmentek, a feleségemmel órákon át sírtunk. Úgy éreztük, mi vagyunk a világ legalja.

Aztán elkezdődött a „puha” kerülés. A barátok és a családtagok már nem töltöttek velünk időt, a közösségi médiában pedig töröltek minket az ismerőseik közül. Én közben próbáltam feldolgozni mindazt, ami a fejemben zajlott. A bűntudat és a félelem érzése szinte elviselhetetlenül erős volt! Egy erősen kontrolláló vallás elhagyása teljesen összekuszálja az embert. A depresszió pedig egyre jobban rám nehezedett, és keményen beütött.

Életemben először éreztem úgy, hogy az öngyilkosság is egy lehetőség. Ez rohadtul megijesztett. Annyira mélyre kerültem, hogy a régi barátaim és a tágabb családom úgy bántak velem, mintha kitaszított lennék. Az agyam azt kezdte sugallni, hogy talán ha egyszerűen „lekapcsolnám a kapcsolót”, végre minden véget érne. Elhallgatna minden kívülről jövő zaj, a bűntudat és a szégyen. Életemben nem éreztem még magam ennyire értéktelennek.

Gyerekkoromban rengeteg Őrtoronyt és Ébredjetek!-et olvastam, és ezekben láttam hasonló történeteket. Csakhogy ott minden fordítva történt. Az újságokban szereplő emberek elhagyták a szervezetet, eljutottak a mélypontra – drogok, alkohol, depresszió –, majd a tékozló fiúhoz hasonlóan visszatértek Jehova Tanúihoz, és onnantól boldogan éltek, amíg meg nem haltak.

Amit felismertem, az az volt, hogy az egész úgy van felépítve, hogy szükségszerűen ez legyen a vége. Egy elszigetelt közösség vagyunk, ahol gyakorlatilag nincsenek más barátaink, csak Jehova Tanúi. Arra nevelnek minket, hogy féljünk a tanulástól, a kritikus gondolkodástól, a világi hatásoktól és az önállóságtól. Így amikor kilépsz, az egész önbeteljesítő jóslattá válik. A fiatalok, akik elhagyják a szervezetet, teljesen felkészületlenül kerülnek egy olyan világba, amelyről valójában alig van tapasztalatuk. Én akkor a negyvenes éveim elején jártam, így volt már némi tapasztalatom, de még így is ez volt az egyik legnehezebb megpróbáltatás, amin valaha keresztülmentem.

Elmentem terápiára. Ez óriási segítséget jelentett. Fantasztikus érzés volt, hogy végre valódi segítséget kaphattam azokhoz a traumákhoz, amelyeket gyerekkorom óta magammal hordozok, amiért egy szektaszerű közegben nőttem fel. Az értéktelenség érzése fokozatosan enyhült, és kezdtem meglátni a kiutat.

Felkerestem az összes régi barátomat és családtagomat, akik már nem voltak Jehova Tanúi. Sokukat korábban én kerültem, néhányukat több mint egy évtizeden keresztül. Képmutatónak éreztem magam. Ők azonban mind fantasztikusak voltak! Tárt karokkal fogadtak vissza az életükbe, és megadták nekem és a családomnak azt a támogatást, amire szükségünk volt.

Már több mint két év telt el azóta, hogy lemondtam a szolgálatról és elhagytam Jehova Tanúit. Semmit sem változtatnék meg a döntésemen. Ez a legjobb dolog, amit valaha tettem. Fantasztikus érzés volt kiszabadulni és úgy élni az életemet, hogy többé nem kell egy erősen kontrolláló rendszerhez alkalmazkodnom. Most már vannak barátaim, akik feltétel nélkül szeretnek. Többé nem kell egy olyan könyv előírásait követnem, amelyben olyan dolgok is vannak, amelyekkel mélységesen nem értek egyet – olyan dolgok, amelyeken az emberiség már túllépett.